Kedves Olvasó!

I.RÉSZ

Erről a kérdésről akár „6 millió évig” is lehetne beszélgetni, gondolatokat cserélni, érveket - ellenérveket ütköztetni.                        online társkeresés = tuti kicseszés!?

Bizony, mindenki  röhögésre gerjedve tudná mesélni, az aktuálisan átélt, vagy másoktól hallott sztorijait.

Szerintem a világon mindenkinek van ilyen története, ez már amolyan sikk!

Miért jó és miért rossz az online társkeresés? Ha nem jó, még is, miért csináljuk? Miért akarunk belehalni olyan dologba, amiről tudjuk, hogy rossz nekünk? Miért verünk át másokat, miért hagyjuk, hogy minket átverjenek?

No, és ami a legkülönlegesebb,

miért verjük át saját magunkat is? 

Ugye milyen érdekes kérdések? 

Egy biztos, hogy mindenki a LEGJOBBAT AKARJA SAJÁT MAGÁNAK,

amivel az égvilágon, semmi baj sincsen.

Akár észrevesszük, akár nem, cselekedeteinkben mindig tükrözzük az aktuális érzelemvilágunkat. Már a csapból is ezek az okosságok folynak, és mégis, miért nem vesszük észre, ha rossz úton járunk?

De mi az, hogy rossz?

Sokan arra várnak, hogy valaki megmondja, de ki mondja meg ezt nekünk? Azért ezt baromi fontos lenne tudni, nem?

Sajnos, a mai világban rengeteg ember jár rossz úton. De miért?

Vagy lehet, hogy azt hiszik, hogy az övék a jó út?

De mi is azt hisszük, hogy miénk a jó út! Akkor most kinek van igaza?

Egy jó út van, vagy több?

Egyáltalán, ki mondja meg azt, hogy mi a jó, és mi a rossz?

No, ezzel el is érkeztünk az emberi létünk egyik legfontosabb kérdéséhez! Nyilván évszázadokkal ezelőtt is voltak „jó és rossz utak”, csak akkor nem volt ennyire nyilvános és tudományoskodó az élet.

200 éve, senki sem tudta az ország másik végén, hogy Röcsögefalván,

Béla bácsi, vagy Mari néni, éppen a jó, vagy a rossz úton jár?

Amúgy, a kutyát sem érdekelte, de őket sem!

Szóval, online társkeresés!

Amiért jó:

baromi nagy lehetőség (felhozatal); szabadságérzés;  személytelen;

kimozdít a mindennapokból;  gyors, bármit írhatok;  nincs kontroll; 

azonnali gyógyír;  bizsergető érzés; kipróbálhatom magam;  fontos vagyok;

én is kellek valakinek;  hasonló problémái vannak másoknak is;  „sorstársérzés”;  ha várok valamit – jobban érzem magam;  nincs benne kudarc (azt hisszük);  

teszek is valamit, -  meg nem is;  bármikor, következmények nélkül  kiléphetek;

Amiért rossz:

személytelen;  bármit írhatok; nincs kontroll;  bátran átverhetek mást;

bármikor, következmények nélkül  kiléphetek; itt csak a „maradék” emberek vannak;…..

Ugye milyen érdekes, szinte mindegyik vélemény állhat a jó és a rossz oldalon is, (sok) minden nézőpont kérdése!

(Kedves Olvasó, én ennyit tudtam összeszedni, szívesen fogadom, ha írsz még!)

Szóval, az emberek többsége pontosan ismeri, az online társkeresés veszélyeit, és mégis belemegy, - miért?

Természetesen, nem akarom azt állítani, hogy  ezen forma nem lehet sikeres, hogy ott csak rossz emberek vannak, mert ez nem igaz.

Bizony, nagyon sokan, ezeken az oldalakon találták meg a szerelmet, és életük párját. Mégis, amikor azt halljuk, hogy online társkereső,

mindenki sunyin mosolyog.

De nézzük a kezdeteket! Mi a motivációja annak, aki ide felregisztrál?

1.     Egyedül vagyok, mert még nincs párom.

2.     Egyedül vagyok, mert volt ugyan párom, de elhagytak, elváltam, meghalt.

3.     Egyedül vagyok, még nem tudom, hogy akarok- e változtatni, próbálkozom.

4.     Nem vagyok egyedül, akivel vagyok, az nem rossz, de kíváncsi vagyok, ki   akarom magam próbálni

5.     Nem vagyok egyedül, de akivel vagyok, az már rossz, ezért akarom kipróbálni. (még nem akar lépni)

6.     Nem vagyok egyedül, de akivel vagyok, az már rossz és lépni akarok.

7.     Nem akarok senkit, csak másokat pofátlanul átverni, lelkileg és anyagilag.

Kedves Olvasó, számtalan a variáció, számtalan az ok – okozat.

Itt, kevés pénzért mindenki elindulhat és csak az Isten tudja, hogy hol áll meg,

„kit, hogyan talál meg? De, akkor mi a baj?

Mint korábban írtam, az emberi lélek legfontosabb motivációja, hogy mindig jót akar magának, vagyis jól akarod érezni magad.

Vannak átmeneti hullámvölgyek, mélypontok, de abba azért mész bele, mert tudod, hogy megéri. (pontosan így van, amikor fogorvoshoz mész,

ahol „K - ra”szenvedsz, de tudod, hogy utána jó lesz.)

Müller Péter egyik bölcsessége:

„az ember, csakis ott nevelhető, ahol az életében tart”

A pályám elején, boldog - boldogtalannak tanácsot adtam, ha akarta, ha nem, és nem értettem, hogy miért nem értik az érveimet, miért nem fogadják meg, mikor tudtam, hogy igazam van.

Hát azért, mert ő is úgy tudta, hogy neki is igaza van!

Tehát, miért változtasson? Miért érezné fontosabbnak az én igazamat az övénél? Nem vallotta magáénak az én érveimet!

Ő így érezte jól magát!

„Senki sem szereti, ha befolyásolják” – írta Müller Péter, és milyen igaza van! Ezt nagyon nehéz volt elfogadnom, mert számtalan esetben láttam, hogy valaki „halál biztosan” a vesztébe rohan, ami később, be is igazolódott.

De akkor miért választotta ezt a megoldást?

És itt jön egy másik bölcsesség: „az ember csak azt fogadja el, amit a tudatalattija elfogad, vagyis ahol az életében tart”!

Hiába beszélsz neki, nem érti meg, - szokták mondani.

 A saját igazát hiszi tutinak, és az szerint akar élni, mint ahogyan te is, a te igazad szerint.

Soha nem értettem, hogy, miért mennek bele emberek megalázó szituációkba, olyanokba, hogy már az elején tudják, hogy nagy valószínűséggel átverik? Miért nem látják meg a rájuk leselkedő veszélyt? 

Miért nem akarják átlátni a szituációt?

Egyrészt azért, mert valóban nem látja át, vagyis az életében, még nem tart ott. Másrészt lehet, hogy már érzékeli, de valami miatt, nem akarja meglátni.

Sokan befogják a szemüket és különböző hitben ringatják magukat, sodródnak az árral.

Azért csinálják, mert abban a pillanatban: EZ JÓ NEKIK!!!!

Az már egy tudatosabb kérdés, hogy meddig lesz jó ez így nekik?

Hát ezt nagyon összetett dolognak érzem.

Pl: nem akar felnőni, nem akar önállóan gondolkodni, nem akar konfrontálódni, álmokat kergetni sokkal jobb, - addig is boldog, szóval, számtalan itt a lehetőség!

De egy biztos, hogy mindenki azt a megoldást választja, amit jónak ítél.

Ha a szenvedést, a lemondást, a megaláztatást, akkor ő azt tartja helyesnek, mert itt tart az életében.Lehet, hogy ezt ő, nem is így éli meg!

Ez ad neki biztonságot, ezt fogadja el és szereti ezt az érzést érezni.

Az ember nem látja magát kívülről, nem látja magát objektíven, ezért is érzi úgy, hogy ez az út jár neki, ebbe előbb – utóbb belenyugszik, vagy nem!

Lehet ezen viccelődni és nevetni, de így van.

Nem tudsz senkit megmenteni, megváltoztatni, ha ő nem akarja.

De miért is akarná?

Olyan érdekes, hogy a másik ember életében, bazi  jó tanácsokat tudunk adni, és pik – pak meg tudjuk mondani, hogy hol a hiba?

De ki vagyok én, hogy bárkinek is megmondhassam, hogy szerintem neki melyik út a helyes?

De ő szerinte, meg nem az a helyes. Ha tetszik, ha nem, bizony mindenkinek megvan a saját fejlődési útja.

Most sokan felhördülnek, hogy ne beszélj már Ági ilyen hülyeséget, ki az az őrült, aki örül, hogy becsapják, hogy megszégyenül egy adott helyzetben, - nyilván senki!

De mégis sokan belemennek ebbe a szituba? Miért?

Mert ő azt helyesnek tartja, akkor jól érzi magát, és ezt a látszólagos „jó érzést” miért akarná megváltoztatni?

Sok pszichológiai kutatás azt igazolta, hogy azért választunk, azért maradunk hosszútávon, ilyen – olyan helyzetekben, mert úgy szocializálódtunk.

Vagyis ez ismerős érzés, így nőttünk fel, ezt „szívtuk az anyatejjel” magunkba. Ez azért brutál, mert ez a gyerekkori „szívás” olyan erős, hogy bármennyire is szabadulni akarunk tőle, vagy elítéljük, sok esetben, felnőtt korban, ugyan abban a „sz…ban” tapicskolunk.

Egyszer csak rádöbbenünk, hogy: Agya Isten, pont ugyan úgy élek, mint az anyám, vagy mint az apám!

Amivel nem lenne semmi baj, ha boldog lennél!

De sok esetben nem vagy az, és mégis úgy élsz?

Talán azért, mert a közvetlen környezetünkben senkitől nem láttuk, hogy hogyan kell másképp élni, hogyan kell a kiutat meglépni?

Nehezen írom le ezt a szót, hogy „determinálva” vagyunk!

Édes Istenem, ez remek! De akkor mi a teendő, mi a megoldás?

Talán magunkra kellene húzni a szemfedelet, és átaludni az életünket, mondván, „így is – úgy is, úgy fogunk élni, mint a szüleink”

Na, ne máááár!

II. RÉSZ EGY HÉT MÚLVA KÖVETKEZIK!